Kategória: Egyéb

Sigmund Freud után Ödipusz, illetve Elektra komlexusnak nevezzük, amikor a nagyóvodás gyermek az ellenkező nemű szülőbe szinte szerelmes, míg az azonos neművel szemben féltékenységi érzéseket táplál. Ez a jelenség 5 éves korban éri el csúcspontját, de már jóval előbb is elkezdődik, illetve tovább is eltart.

Ebben az időszakban a gyerek kezdi megérteni az emberek közti szeretetkapcsolatokat. Szembesül azzal is, hogy anyja nem csak az övé, másokhoz is fűzik érzelmi szálak. Érdekelni kezdi a szexualitás, a szerelem, az emberi test. Erotikus és romantikus érzések élednek benne. Nemi identitása már kialakult, és már azt is tudja, hogy ha megnő, ő is férfi, vagy nő lesz, úgy, mint apja és anyja. Feléledő érzései az ellenkező nemű szülő irányába fordulnak, és az azonos nemű szülőt megpróbálja kitúrni, mint riválist.

Ilyenkor gyakran mondják a gyerekek: „Anya, elveszlek feleségül”, vagy „Apa felesége leszek.”

A kislányoknál gyakori játék ilyenkor az esküvő. Sok klasszikus mesében is megjelenik az idősebb nővel, anyafigurával való rivalizálás: gondoljunk a Hófehérkére, ahol a gonosz mostoha nem viseli el, hogy a lány szebb nála, vagy a Hamupipőkére, akit szintén mostohája és annak nővérei nyomnak el. Mindkét mese vágyteljesítő, hiszen azzal végződik, hogy a lány mégis kitör az elnyomás alól, és feleségül megy a herceghez.

Kisfiúk ilyenkor hősies figurákat szeretnek eljátszani, akik bajba jutott hölgyeket mentenek meg valamilyen szörnyetegtől, aki elrabolta őket. Klasszikus mesék ebben a témában azok a történetek, ahol a legkisebb fiú eljut a sárkány várába, megöli a sárkányt, majd feleségül veszi a sárkány feleségét.

Sok emberben felmerül, hogy ha ez az elmélet igaz, talán az szolgálná a gyerek fejlődését, ha nem csak a mesében, hanem a realitásban is „megnyerné” ezt a küzdelmet, és ha nem kellene azzal szembesülnie, hogy a szülőknek más kapcsolatai is vannak, ahol ő nem tud közéjük ékelődni.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez nem így van: a gyerek fejlődését az segíti elő, ha kénytelen lemondani a szülővel való „szerelemről”, és a kortársai között keres megfelelő szerelmestársat. Mindezt abban a reményben, hogy felnőttként ő is részese lehet egy olyan kapcsolatnak, amiben a szülei élnek. (Ahol a szülők nem élnek együtt, és ez nem teljesül, ott is megtapasztalhatja, hogy anyja vagy apja nem az ő „párja”.)

Emiatt javasolt, hogy a gyerek ne aludjon már ebben az időszakban a szülői ágyban, még akkor sem, ha az egyik szülő tartósan távol van. Gyakori, hogy az egyedül maradt, vagy rossz házasságban élő szülőnek érzelmi támaszává válik a gyermek, aki felnőttesen, egyenrangú párként viselkedik. Esetenként parancsolgat a szülőknek, számon kéri, ellenőrizgeti őket.

Úgy tűnik, mintha a gyerek magától, mindenféle külső behatás nélkül viselkedne így. Valójában az történik, hogy megpróbálja saját eszközeivel megoldani a családi helyzetet. A gyerekek biztonságérzete a szülő, vagy szülők érzelmi stabilitásán múlik. Ha ez elvész, a gyerek mindent meg fog tenni ennek helyreállítására, azt is, hogy lemond a kortárs kapcsolatokról, hogy kis felnőtté válik.

Ha olyan helyzet adódik, ahol a gyerek túl szoros kettőst alkot az egyik szülővel, ez megakadályozza abban, hogy nyisson kortársai felé, és későbbi szexuális fejlődésében is zavar keletkezik. Hogyan is lehetnének kortás szerelmei, erotikus, szexuális tartalmú fantáziái, ha a szíve közepén még mindig anyja, vagy apja képét dédelgeti.

Mi is történik valójában serdülőkorban?

„Kamaszkorában nagyon érzi az ember, hogy hoz valamit, amit nem szabad elveszíteni. És jó, ha van annyi ereje, hogy ezt a valamit sok harcon és átalakuláson át is megőrizze és beültesse a való életbe, ahol lehet, és ahogy lehet. ” Vekerdy Tamás

A serdülőkor nagyon megterhelő időszak mind a serdülő, mind a család számára. Nehéz elkülöníteni, hogy ami történik, az a normális lelki fejlődés része, vagy komolyabb probléma húzódik mögötte.

Miért ennyire nehéz ez az időszak? A pszichológiai elméletek úgy tartják, a fejődés szakaszokban megy végbe, amelyek között az átlépés mindig krízisek formájában történik. Ilyen krízis a kisgyereknél a dackorszak, vagy az iskoláskor elején a teljesítmény-elvárásoknak való megfelelés.

Ilyen krízis a serdülőkori krízis is, amelynek során kialakul a felnőtt identitás, azaz a serdülő választ ad az önmagának feltett kérdésre: “Ki vagyok én?”

Jellemzője ennek a korszaknak, hogy a megelőző életszakaszok megoldatlan problémái újra megjelennek. Ez sokszor meglepetésként éri a szülőket, a családot, akik a viharosabb óvodáskor után a kisiskoláskor kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb korszakáról azt gondolják, túl vannak a nehezén. Ráadásul nem csak a kamasz saját életében bekövetkező problémák, hanem a szülők, a család életében történő traumák is újra felszínre törnek: ezt nevezzük transzgenerációs traumának.

Mik is ezek a megelőző fejlődési szakaszok?

A csecsemőkor, amelynek feladata a kötődés, a világban való bizalom kialakulása.

A két éves kori újraközeledési krízis, amiben az önállósági törekvések mellett nagyon fontos, hogy ha szükség van rá, az anya vagy a gondozó elérhető maradjon „érzelmi tankolás”-ra.

A 4-6 éves kor, az úgynevezett Ödipális fázis, amikor a gyerek szexuális érdeklődése elkezd kialakulni (természetesen még a saját szintjén), megérti a nemi szerepeket, és szinte szerelmes az ellenkező nemű szülőbe.

A 6-12 éves kor, amikor értelmileg sokat fejlődik a gyerek, jobban terhelhető, szeretne jól teljesíteni, ezek nyomán kialakul a megfelelő önbizalom.

Ezek után következik a serdülőkor.

Ahhoz, hogy érzelmileg eltávolodjon azoktól, akiket legjobban szeret, és megteremtse új kapcsolódásait kortársaihoz, gyakran titkolózóvá, agresszívvá, kritikussá válik. Ez őt magát is megviseli, gyakori az üresség, depresszió érzése.

Amennyiben a korábbi fejlődési szakaszokban nem tett szert kellő bizalomra, önállóságra, úgy ez az érzelmi leválás nagy nehézségekbe fog ütközni. Ugyancsak akadályozhatja ezt a folyamatot, ha valamely szülővel való kötődése túl szoros. Az önállósági törekvések ellenére a kamasz viselkedése a két évesekéhez fog hasonlítani: önállóságra törekszik, de néha megijed, ilyenkor szinte újra kisgyerekké válik. A szülő legjobban azzal tud segíteni, ha alkalmazkodik a kamasz érzelmi igényeihez. Engedi tehát az önállósodás útján, de ha figyelemre van szüksége, azt megadja neki. Ilyenkor már nem lehetséges a szó szoros értelmében nevelni, ez csak ellenállást vált ki.

A kortársakhoz való viszony megváltoztatása is alapvető fontosságú, a családtagoktól való viszonylagos távolodás miatt a serdülőnek érzelmi támaszra, kortárs kapcsolatokra van szüksége. Kortársai között ideálokat is keres a serdülő, sokféle különböző szerepben kipróbálja magát.

Amennyiben az megelőző fejlődési szakaszokban nem alakult ki a bizalom, illetve a kötődés képessége, akkor a serdülőnek nehézséget fog okozni, hogy kifelé nyisson, hogy kortárs kapcsolatokat hozzon létre. Lehetséges, hogy valamilyen függőségbe menekül (ez lehet számítógép, vagy TV függőség is), és az is lehet, hogy felszínes, egymás kihasználásán alapuló kapcsolatokat hoz létre.

A serdülőnek megváltozott teste alapján az énképét is módosítania kell, amibe be kell építenie szexuálisan érett testét is. Probléma lehet, ha nem tudott érzelmileg leválni valamelyik családtagról. Emiatt fontos, hogy még az óvodáskorban megtapasztalja, hogy a rajongva szeretett szülő nem csak hozzá, hanem másokhoz is tartozik érzelmileg.

Az is gondot okozhat, ha leválik ugyan a családtagokról, de nincsenek kortárs kapcsolatai. Ilyenkor érzelmeit maga felé fordíthatja, magányosság, nagyzásos ábrándok, fantáziálás jelentkezhetnek.

Honnan látjuk, hogy gond van?

A lenti listán szereplő viselkedések jellemzőek a kamaszokra, de problémát jeleznek, ha a fiatal megreked valamelyik szélsőségben.

1. A serdülő túl gyerekes, (babusgatást, gyermeki törődést igényel); a felnőtté válástól való félelem jelzése.

2. Túl felnőttes, önkontrollját mindig meg akarja őrizni; fél az ellazulástól, azoktól az érzésektől, amelyek ilyenkor elárasztják.

3. Elégtelen kortárs kapcsolatok: magányos, illetve fiatalabbakkal, vagy idősebbekkel barátkozik, miközben kortársaitól visszahúzódik.

4. Túlzottan a szülőkhöz kötődik.

5. Az eseményekkel kapcsolatban nem képes megfelelő érzéseket érezni vagy kifejezni.

6. Jövőképe nincs vagy irreális.

7. Képzelet és valóság nem különül el sem önmaga, sem mások megítélésében. Gyanakvás jellemzi.

8. Félelemkeltő gondolatok kínozzák, melyek bénítólag hatnak rá.

9. Cselekedeteit túlnyomórészt idegennek érzi, mintha az akaratától függetlenül alakult volna, „rátört”. Dührohamok, kontrollvesztés jellemzőek.

A spirituális nőiség

Mit is nevezünk női energiának?

Sok vallásban a női aspektus a passzív, a befogadó, ösztönös tulajdonságokat jelenti – szemben az aktív, termékenyítő, gondolati temészetű férfivel. Ez nyilvánvalóan az anyaság, a megtermékenyülés képességére utal. Azonban a fizikai aspektuson kívül szellemi szinten is létezik ez az energia.

A zsidó misztikában például a kabbalisztikus életfán a legfelső szinten az egység, az emberi formában nem ábrázolható, anyagi világban formát nem öltő Isten áll. Ettől a szinttől lefelé az energia két részre oszlik. A fa két oldalát gyakran„férfi” és „női” oldalnak nevezik: a férfi a termékenyítő, aktív, a női a befogadó, passzív oldal.

A pszichológiában is megjelenik a passzív, befogadó attitűd fontossága. A kliens sokszor zavaros, számára érthetetlen, megterhelő érzéseit, élményeit a terapeutára zúdítja, aki ezeket elfogadja, befogadja, elviseli, később visszajelzéseket ad a kliensnek. Ez a folyamat kissé arra hasonlít, amikor a madár előemészti a táplálékot kicsinye számára, és a begyéből öklendezi föl neki.

Az anya és csecsemője között ugyanez történik: az anya tartalmazza, befogadja a gyermek érzelmi állapotait, így tud megfelelően ráhangolódni. A létrejött megváltozott tudatállapotban egységet alkotnak. Amennyiben ez a hangolódás nem történik meg, az anya gyakran azt éli meg, hogy nem tud mit kezdeni gyerekével, és kétségbeesetten könyvekhez, tanácsadókhoz fordul válaszokért. Ez azonban nem pótolja az ösztönös folyamatokat. Ilyen esetekben érzelmi munkára, pszichoterápiára van szükség.

Női energia alatt tehát általában az érzelmek, az ösztönösség, magunk és mások teljességének elfogadását értjük.

Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ez az energia nem csak nőkben jelenik meg. Inkább csak arról van szó, hogy a női létnek az elfogadás, a gondoskodás egy nagyon fontos eleme, és az ehhez tartozó energia a nőkben általában kifejezettebb, vagy hamarabb megjelenik, mint a férfiakban. (Persze vannak kivételek.)

Érdekes és gondolatébresztő, hogy egyes kultúrákban, vallásokban hogyan mutatkozik meg a nőies, és hogyan a férfias energia. Diószegi Vilmos szerint például a szibériai sámánizmusban előfordul, hogy a férfi sámán „nővé válik”, női ruhákat hord, és a közösség többi tagja is nőnek tekinti. A katolikus egyházban pedig nők nem lehetnek papok, Isten is férfiként jelent meg a Földön, de a női energia mégis megjelenik Mária kultuszában. A kereszténység történetileg is inkább férfiasabb, tudatosabb energiákat képviselő vallás, amely a nőket ösztönlényeknek, és mint ilyeneket, kevésbé megbízhatónak tekinti. A felvilágosodásban pedig a férfias energia, az intellektus kiemelt szerepet kap.

Ennek az elvontabb megközelítésnek azonban minden előnye mellett ára is van. Elveszítjük az ösztönös kapcsolatot környezetünkkel, és mindent ésszel akarunk megoldani. Ahogyan azt a csecsemő és édesanyja példáján láttuk, ez a megközelítés nem elég. Mindkét típusú energiára, és ezek együttműködésére is szükség van. Egy nő életében különösen fontos, hogy ösztönös, érzelmi természetét kimunkálja.

A nőiséget azonban nem lehet könyvből tanulni. Elsősorban anyánktól, nagyanyáinktól tanulunk. Gyakran ők sem elégedettek sorsukkal, emiatt hazugsággal, őszintétlenséggel próbálják megszépíteni a dolgokat, vagy azt az üzenetet kapjuk tőlük, hogy „te máshogy csináld”, de nem mondják meg, hogyan. Lehet, hogy irreális elvárásaik vanank velünk szemben, bizonyos dolgokra pedig érzelmi elutasítással reagálnak.

A nőknek spirituális fejlődésük érdekében meg kell teremteniük saját közösségeiket, ahol meg tudják élni egymás iránt azt a mély elfogadást, amely a női energia sajátja. Egy segítő, őszinte női közösség mintákat is ad arra nézve, milyen stációkon megyünk majd végig utunkon, milyen szerepekben élhetjük meg a nőiségünket.

Jean Shinoda Bolen „Bennünk élő Istennők” című könyvében 7 görög Istennőn keresztül mutatja be a nőiség 7 archetípusát. Ennél biztosan több van, de a könyv gondolatébresztőnek mindenképpen kiváló. Mitológiai történeteken keresztül mutatja be Perszephonét, a lányt, Démétért, az anyát, Artemiszt, a független, harcos nőt, Hérát, a feleséget, Aphroditét, a szexuális és alkotó nőt, Athénét, az intellektuális nőt, és Hesztiát, a bölcs nőt.

Bolen felhasználja ezeket a típusokat terápiás munkájában is. Érdemes elgondolkodni, melyik Istennőt érezzük magunkhoz közelinek, és melyik az, amelyikről azt gondoljuk, hogy hiányzik belőlünk? Melyik az, amelyikre vágyunk, de nem találjuk meg magunkban?

Valójában az archetípusok a minden nőben szunnyadó lehetőségek, amelyeket segíthetünk kibontakozni. Ebben segítséget nyújthatnak számunkra a mesék is. Érdemes végiggondolni, van-e olyan mese, mitológiai történet, amit különösen szeretünk? Mi tetszik benne annyira? Milyen érzést kelt bennünk? Melyik szereplővel azonosulunk? Ebben a témában különösen ajánlom Clarissa Pinkola Estés „Farkasokkal futó asszonyok” című könyvét, amelyben meseelemzéseken keresztül vezet minket végig a női lét stációin.

A játékterápia módszere: hogyan működik?

“A szimbolikus gondolkodás nem csak a gyermekek, a költők vagy az elmebetegek kizárólagos felségterülete: az ember legalapvetőbb sajátja, korábbi, mint a nyelv és a következtető gondolkodás. A szimbólum a valóság legmélyebb rétegeit tárja fel, amelyek a megismerés bármely más eszközének ellenállnak. A képek, a szimbólumok, a mítoszok a pszichének nem holmi fölösleges teremtményei; szükségletet elégítenek ki és funkciót töltenek be: a létezés legtitkosabb módozatait fedik fel…”

Mircea Eliade

A játékterápia gyerekeknél a leggyakrabban használt pszichológiai módszer. A történetek eljátszása általában bábokkal, vagy kézzel mozgatható figurákkal történik.

Elméleti háttere:

A csecsemők és kisgyermekek viharos és gyorsan változó, a külső körülmények által befolyásolt érzelmi állapotai mindenki számára ismerősek. Nem képesek a késleltetésre, a várakozásra. Sokszor örvényszerűen törnek rájuk az érzések, és a már tökéletesen beszélő gyerektől sem várható el, hogy meg tudja mondani, mi a baja. (Felnőtteknél sem ritka, hogy nincsenek tisztában egy helyzetben valódi indítékaikkal, mit várjunk akkor el a lényegesen éretlenebb személyiségű kisgyerektől.)

Gyakori, hogy valmilyen stresszes családi helyzet hatására a gyerekek „túlpörögnek”, mind mozgásosan, mind érzelmileg. A család sokszor nem is hozza összefüggésbe a kettőt, nem veszik észre, hogy a szülőkben, gondozókban levő stressz csapódik le ilyen formában a gyereken.

Meglepően hangzik, de tanulni kell tehát azt a képességet, hogy minél pontosabban fel tudjuk ismerni saját lelkiállapotainkat – és természetesen másokéit is. Ez a tanulás ösztönös,és alapvető formájában a csecsemő és gondozója közti interakciókban jön létre. A korai időszakban a csecsemő és anyja szoros érzelmi egységet alkot, amelyben az anya átéli, pszichológiai szakszóval „tartalmazza”, a gyermek érzelmi állapotát, és erre reagál. Ezt nevezik „szülői érzelmi tükrözés”-nek.

Később problémához vezethet, ha valami miatt a gondozó rosszul „veszi le” a gyerek érzelmi állapotát, és a csecsemőnél belsővé válik ez a hamis mintázat.

Lehetséges például, hogy a gyerekről az anyának fizikai hasonlóság, vagy valamilyen más körülmény miatt határozott képe, fantáziája alakul ki. Már a terhesség alatt is vannak elképzelések, hogy milyen ember lesz majd a gyerek. Ha a fantázia ilyesmit tartalmaz, hogy „olyan agresszív lesz, mint az apja”, vagy „olyan rosszindulatú lesz, mint az anyósom” akkor az anya a csecsemő negatív indulataira hajlamos maga is agresszíven reagálni. Nem meglepő módon a gyerek később valóban agresszív lesz, mivel ezt a képet látta önmagáról anyja szemében.

Az is gondok forrása lehet, ha a gondozó nem tud megfelelően odafigyelni a gyerek belső állapotaira, hanem folyamatosan saját állapotaira reagál. Ilyenek például a depressziós anyák.

A gondozó személyiségétől, saját élettörténetétől, illetve kultúrától függően vannak olyan érzelmek, amelyeket nem illőnek gondol, így azokra úgy reagál, mintha ott sem lennének. Gyakran az erotikus, vagy az agresszív késztetések váltanak ki ilyen választ. Ilyenkor a gyermek az ilyen irányú késztetésekkel maga sem fog tudni mit kezdeni.

Később a játéktevékenység fejlődésével a gyerek megtanulja, hogy valamilyen érzelmet színlelhetünk, tettethetünk is. Úgy teszünk, mintha mérgesek, szomorúak, stb lennénk, és valamilyen szinten át is éljük ezt, de közben tudjuk, hogy mindez csak játék. A közös játékban ugyanúgy megvalósul az érzelmi tükrözés, és mindez alkalmassá teszi arra, hogy saját maga által kitalált, vagy ismert mesék lejátszásával a gyerek – a vele játszó személlyel együtt – átélje, felismerje, mintegy uralja érzelmi állapotait.

Ezért van az, hogy a gyerekek képesek unalomig ugyanazt játszani. Valójában érzelmek megélését, és különböző szerepeket gyakorolnak benne. A játék szelepként is szolgál, amelyen keresztül a feszültséget kieresztik.

A játékterápia ezen alapul: a közös játékban olyan indulatok, vágyak, félelmek is megjelenhetnek, amelyek a valóságban nem elfogadottak. A játék nyelve szimbolikus, ez azt jelenti, hogy nem a konkrét, mindennapi történés játszódik el, hanem olyasmi, ami azt az érzelmi töltetet, állapotot hordozza.

Gyerekeknél például nagyon gyakori, hogy azt játsszák, a kistestvérükkel történik valami rossz, de ők az utolsó pillanatban megmentik. Esetleg egy teljesen ismeretlen családot játszanak el, és a kisbabát elrabolják. Vagy egészen mesebelien, kishúga születésnapi bulija után azt játssza egy kisfiú, hogy a hercegnő ünnepséget tart a várában, de jön egy lovag, aki mindent összerombol. Ezekben a játékokban a gyerekek úgy tudják levezetni a testvérféltékenységet, hogy közben maguknak sem kell elismerniük, hogy valóban érzik azt.

Sokszor kérdezik meg, jót tesz-e a gyereknek, ha akár játékban is megengedjük neki ezeket az érzéseket? Nem kellene-e rögtön letiltani, hogy megtanulja, nem szép dolog utálni a kistestvérét?

A probléma pontosan ilyen helyzetekben szokott kialakulni. A szülőben egy olyan elvárás van, hogy ha valamilyen érzelmet letiltunk, az nem is fog megjeleni. A gyerek érzi, hogy melyek ezek a „letiltott” állapotok, amelyekkel a szülők nem tudnak mit kezdeni. Ez pedig olyan helyzethez vezet, mint a mesében, amikor Naszreddin Hodzsa azt mondja, hogy ne gondoljanak a páviánra. Természetes, hogy mindenki annyira erőlködik, nehogy a páviánra gondoljon, hogy mindenki arra gondol.

Az érzések nem tűnnek el, ha nem veszünk róluk tudomást. Mindössze annyi történik, hogy kialakul egy olyan érzés: „mintha nem is én lennék”. Ezt felnőttek mondják gyakran, amikor az ilyen „elfogadhatatlan” impulzusokkal találkoznak. Az önelfogadáshoz szükséges, hogy beismerjük, ezek bizony mi vagyunk.

A megoldás: meg kell engedni az adott érzelemnek, hogy kifejeződjön, de valamilyen „mintha” helyzetben. Ez segít abban, hogy elfogadjuk, és megtanuljuk szabályozni érzéseinket, tudjunk gondolkodni, beszélni róluk.

Sokszor megkérdezik, miért kell pszichológusnak végeznie a játékterápiát, hiszen a gyerekkel otthon a szülők is tudnak játszani. Ez így is van, és nagyon sok mindent a szülőkkel való közös játékban tanul meg a kisgyerek. Viszont a problémás területek gyakran amiatt problémásak, hogy a szülőben is van ebbe az irányba egy érzelmi blokk, amit a gyerek pontosan érez.

Nagyon sokszor fordul elő, hogy gyermeküket egyedül nevelő szülők azt mondják, soha nem kérdezte meg tőlük a gyerek, hogy mi történt az ő apukájával/anyukájával. A gyerekkel találkozva aztán kiderül, hogy folyamatosan foglalkoztatja a dolog, de érzi, hogy ezt nem lehet megkérdezni.

A pszichológus viszont nem tagja a családnak, és az első alkalommal kimondódik, hogy a titoktartás a gyerekre is érvényes (ez azt jelenti, hogy a szülőnek a pszichológus nem adja ki, amit rajzol vagy mond). Így könnyebben megnyílik, és olyan dolgokkal is tud játszani, amikkel otthon elképzelhetetlen volt.

Természetesen a szülő – a titkok megvédése mellett – azért kap információt arról, mi lehet a probléma. Nagyon segítő tud lenni a közös együttjátszás, ahol a szülők és a gyerek, vagy az egész család játszik együtt a pszichológussal.