A játékterápia módszere: hogyan működik?
“A szimbolikus gondolkodás nem csak a gyermekek, a költők vagy az elmebetegek kizárólagos felségterülete: az ember legalapvetőbb sajátja, korábbi, mint a nyelv és a következtető gondolkodás. A szimbólum a valóság legmélyebb rétegeit tárja fel, amelyek a megismerés bármely más eszközének ellenállnak. A képek, a szimbólumok, a mítoszok a pszichének nem holmi fölösleges teremtményei; szükségletet elégítenek ki és funkciót töltenek be: a létezés legtitkosabb módozatait fedik fel…”
Mircea Eliade
A játékterápia gyerekeknél a leggyakrabban használt pszichológiai módszer. A történetek eljátszása általában bábokkal, vagy kézzel mozgatható figurákkal történik.
Elméleti háttere:
A csecsemők és kisgyermekek viharos és gyorsan változó, a külső körülmények által befolyásolt érzelmi állapotai mindenki számára ismerősek. Nem képesek a késleltetésre, a várakozásra. Sokszor örvényszerűen törnek rájuk az érzések, és a már tökéletesen beszélő gyerektől sem várható el, hogy meg tudja mondani, mi a baja. (Felnőtteknél sem ritka, hogy nincsenek tisztában egy helyzetben valódi indítékaikkal, mit várjunk akkor el a lényegesen éretlenebb személyiségű kisgyerektől.)
Gyakori, hogy valmilyen stresszes családi helyzet hatására a gyerekek „túlpörögnek”, mind mozgásosan, mind érzelmileg. A család sokszor nem is hozza összefüggésbe a kettőt, nem veszik észre, hogy a szülőkben, gondozókban levő stressz csapódik le ilyen formában a gyereken.
Meglepően hangzik, de tanulni kell tehát azt a képességet, hogy minél pontosabban fel tudjuk ismerni saját lelkiállapotainkat – és természetesen másokéit is. Ez a tanulás ösztönös,és alapvető formájában a csecsemő és gondozója közti interakciókban jön létre. A korai időszakban a csecsemő és anyja szoros érzelmi egységet alkot, amelyben az anya átéli, pszichológiai szakszóval „tartalmazza”, a gyermek érzelmi állapotát, és erre reagál. Ezt nevezik „szülői érzelmi tükrözés”-nek.
Később problémához vezethet, ha valami miatt a gondozó rosszul „veszi le” a gyerek érzelmi állapotát, és a csecsemőnél belsővé válik ez a hamis mintázat.
Lehetséges például, hogy a gyerekről az anyának fizikai hasonlóság, vagy valamilyen más körülmény miatt határozott képe, fantáziája alakul ki. Már a terhesség alatt is vannak elképzelések, hogy milyen ember lesz majd a gyerek. Ha a fantázia ilyesmit tartalmaz, hogy „olyan agresszív lesz, mint az apja”, vagy „olyan rosszindulatú lesz, mint az anyósom” akkor az anya a csecsemő negatív indulataira hajlamos maga is agresszíven reagálni. Nem meglepő módon a gyerek később valóban agresszív lesz, mivel ezt a képet látta önmagáról anyja szemében.
Az is gondok forrása lehet, ha a gondozó nem tud megfelelően odafigyelni a gyerek belső állapotaira, hanem folyamatosan saját állapotaira reagál. Ilyenek például a depressziós anyák.
A gondozó személyiségétől, saját élettörténetétől, illetve kultúrától függően vannak olyan érzelmek, amelyeket nem illőnek gondol, így azokra úgy reagál, mintha ott sem lennének. Gyakran az erotikus, vagy az agresszív késztetések váltanak ki ilyen választ. Ilyenkor a gyermek az ilyen irányú késztetésekkel maga sem fog tudni mit kezdeni.
Később a játéktevékenység fejlődésével a gyerek megtanulja, hogy valamilyen érzelmet színlelhetünk, tettethetünk is. Úgy teszünk, mintha mérgesek, szomorúak, stb lennénk, és valamilyen szinten át is éljük ezt, de közben tudjuk, hogy mindez csak játék. A közös játékban ugyanúgy megvalósul az érzelmi tükrözés, és mindez alkalmassá teszi arra, hogy saját maga által kitalált, vagy ismert mesék lejátszásával a gyerek – a vele játszó személlyel együtt – átélje, felismerje, mintegy uralja érzelmi állapotait.
Ezért van az, hogy a gyerekek képesek unalomig ugyanazt játszani. Valójában érzelmek megélését, és különböző szerepeket gyakorolnak benne. A játék szelepként is szolgál, amelyen keresztül a feszültséget kieresztik.
A játékterápia ezen alapul: a közös játékban olyan indulatok, vágyak, félelmek is megjelenhetnek, amelyek a valóságban nem elfogadottak. A játék nyelve szimbolikus, ez azt jelenti, hogy nem a konkrét, mindennapi történés játszódik el, hanem olyasmi, ami azt az érzelmi töltetet, állapotot hordozza.
Gyerekeknél például nagyon gyakori, hogy azt játsszák, a kistestvérükkel történik valami rossz, de ők az utolsó pillanatban megmentik. Esetleg egy teljesen ismeretlen családot játszanak el, és a kisbabát elrabolják. Vagy egészen mesebelien, kishúga születésnapi bulija után azt játssza egy kisfiú, hogy a hercegnő ünnepséget tart a várában, de jön egy lovag, aki mindent összerombol. Ezekben a játékokban a gyerekek úgy tudják levezetni a testvérféltékenységet, hogy közben maguknak sem kell elismerniük, hogy valóban érzik azt.
Sokszor kérdezik meg, jót tesz-e a gyereknek, ha akár játékban is megengedjük neki ezeket az érzéseket? Nem kellene-e rögtön letiltani, hogy megtanulja, nem szép dolog utálni a kistestvérét?
A probléma pontosan ilyen helyzetekben szokott kialakulni. A szülőben egy olyan elvárás van, hogy ha valamilyen érzelmet letiltunk, az nem is fog megjeleni. A gyerek érzi, hogy melyek ezek a „letiltott” állapotok, amelyekkel a szülők nem tudnak mit kezdeni. Ez pedig olyan helyzethez vezet, mint a mesében, amikor Naszreddin Hodzsa azt mondja, hogy ne gondoljanak a páviánra. Természetes, hogy mindenki annyira erőlködik, nehogy a páviánra gondoljon, hogy mindenki arra gondol.
Az érzések nem tűnnek el, ha nem veszünk róluk tudomást. Mindössze annyi történik, hogy kialakul egy olyan érzés: „mintha nem is én lennék”. Ezt felnőttek mondják gyakran, amikor az ilyen „elfogadhatatlan” impulzusokkal találkoznak. Az önelfogadáshoz szükséges, hogy beismerjük, ezek bizony mi vagyunk.
A megoldás: meg kell engedni az adott érzelemnek, hogy kifejeződjön, de valamilyen „mintha” helyzetben. Ez segít abban, hogy elfogadjuk, és megtanuljuk szabályozni érzéseinket, tudjunk gondolkodni, beszélni róluk.
Sokszor megkérdezik, miért kell pszichológusnak végeznie a játékterápiát, hiszen a gyerekkel otthon a szülők is tudnak játszani. Ez így is van, és nagyon sok mindent a szülőkkel való közös játékban tanul meg a kisgyerek. Viszont a problémás területek gyakran amiatt problémásak, hogy a szülőben is van ebbe az irányba egy érzelmi blokk, amit a gyerek pontosan érez.
Nagyon sokszor fordul elő, hogy gyermeküket egyedül nevelő szülők azt mondják, soha nem kérdezte meg tőlük a gyerek, hogy mi történt az ő apukájával/anyukájával. A gyerekkel találkozva aztán kiderül, hogy folyamatosan foglalkoztatja a dolog, de érzi, hogy ezt nem lehet megkérdezni.
A pszichológus viszont nem tagja a családnak, és az első alkalommal kimondódik, hogy a titoktartás a gyerekre is érvényes (ez azt jelenti, hogy a szülőnek a pszichológus nem adja ki, amit rajzol vagy mond). Így könnyebben megnyílik, és olyan dolgokkal is tud játszani, amikkel otthon elképzelhetetlen volt.
Természetesen a szülő – a titkok megvédése mellett – azért kap információt arról, mi lehet a probléma. Nagyon segítő tud lenni a közös együttjátszás, ahol a szülők és a gyerek, vagy az egész család játszik együtt a pszichológussal.
