A DSZIT a dinamikus szenzoros integrációs terápia rövidítése.
Ez egy mozgásterápiás irányzat, amelynek alapelve, hogy a testi – lelki fejlődés irányába ható, önszervező ingerek keresése alapvető szükséglet. Olyan környezetet teremt tehát, ahol választani lehet különféle mozgásos játékok közül. Ebben a térben a terapeuta feladata, hogy biztonságot nyújtson: elkerülje a túlingerlést, ugyanakkor bátorítsa az új, izgalmas, kissé félelmetes dolgok kipróbálását. Olyan ez, mint amikor a kertész a növénynek biztosítja a megfelelő tápanyagot, de más módon nem irányítja, bízik abban, hogy ő fogja tudni, milyen irányban kell növekednie.
A szenzoros integrációs terápia módszere Jean Ayres munkásságán alapszik, aki szerint a szenzoros integráció (képesség az ingerek megfelelő szervezésére) a tapintási, mozgásos visszajelzéseken, a saját test helyzetének észlelésén alapul. Ahogyan pedig az ingereket szervezzük, észleljük, olyan szinten tudunk rájuk válaszolni. Kézenfekvő példa a kisiskolás, akinél még a jobb-bal oldaliság megkülönböztetése nem áll biztos alapokon, és aki emiatt a betűket tükörképükkel összekeveri (b és d betű), illetve a helyiértéket sem érti.
Csecsemőkorban velünk született, úgynevezettt primitív reflexek segítségével válaszolunk a külső és belső (!) világ ingereire. Ezek egy idő múlva leépülnek, hogy átadhassák a helyüket újabb, tanult, de idővel automatikussá váló folyamatoknak. Ez a váltás pedig a saját és mások által történő mozgás, a fizikai érintés, a szem által közvetített és testileg érzékelt változások közvetítésével történik meg. Mindezek az ingerek később , akár felnőttkorban is a fejlődést segítik elő.
Nem is gondolnánk, mi minden alapszik a testi élményeken. Nem csak a megszületés utáni, hanem az előtte átélt testi élmények is meghatározóak abban, milyennek érzékeljük a világot. Ezeket gondolatokkal, szavakkal lehetetlen megfogni. Minden pillanatban újra és újra felépül bennünk, kinek érezzük magunkat és milyennek érezzük a minket körülvevő univerzumot adott pillanatban.
A DSZIT módszere azt vallja, hogy megfelelő környezetben mindenki azt az ingerlést keresi, ami saját fejlődését szolgálja. Például kisgyermekek gyakran keresik a forgó mozgást, és láthatóan nem szédülnek el, sőt, örömet okoz nekik. Amikor azonban elérnek egy bizonos fejlődési fokot, jelentkezik a szédülésérzet.
Sigmund Freud után Ödipusz, illetve Elektra komlexusnak nevezzük, amikor
a nagyóvodás gyermek az ellenkező nemű szülőbe szinte szerelmes, míg az
azonos neművel szemben féltékenységi érzéseket táplál. Ez a jelenség 5
éves korban éri el csúcspontját, de már jóval előbb is elkezdődik,
illetve tovább is eltart.
Ebben az időszakban a gyerek kezdi megérteni az emberek közti
szeretetkapcsolatokat. Szembesül azzal is, hogy anyja nem csak az övé,
másokhoz is fűzik érzelmi szálak.
Érdekelni kezdi a szexualitás, a szerelem, az emberi test. Erotikus és
romantikus érzések élednek benne. Nemi identitása már kialakult, és már
azt is tudja, hogy ha megnő, ő is férfi, vagy nő lesz, úgy, mint apja és
anyja. Feléledő érzései az ellenkező nemű szülő irányába fordulnak, és
az azonos nemű szülőt megpróbálja kitúrni, mint riválist.
Ilyenkor gyakran mondják a gyerekek: „Anya, elveszlek feleségül”, vagy „Apa felesége leszek.”
A kislányoknál gyakori játék ilyenkor az esküvő. Sok klasszikus mesében
is megjelenik az idősebb nővel, anyafigurával való rivalizálás:
gondoljunk a Hófehérkére, ahol a gonosz mostoha nem viseli el, hogy a
lány szebb nála, vagy a Hamupipőkére, akit szintén mostohája és annak
nővérei nyomnak el. Mindkét mese vágyteljesítő, hiszen azzal végződik,
hogy a lány mégis kitör az elnyomás alól, és feleségül megy a herceghez.
Kisfiúk ilyenkor hősies figurákat szeretnek eljátszani, akik bajba
jutott hölgyeket mentenek meg valamilyen szörnyetegtől, aki elrabolta
őket. Klasszikus mesék ebben a témában azok a történetek, ahol a
legkisebb fiú eljut a sárkány várába, megöli a sárkányt, majd feleségül
veszi a sárkány feleségét.
Sok emberben felmerül, hogy ha ez az elmélet igaz, talán az szolgálná a
gyerek fejlődését, ha nem csak a mesében, hanem a realitásban is
„megnyerné” ezt a küzdelmet, és ha nem kellene azzal szembesülnie, hogy a
szülőknek más kapcsolatai is vannak, ahol ő nem tud közéjük ékelődni.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez nem így van: a gyerek
fejlődését az segíti elő, ha kénytelen lemondani a szülővel való
„szerelemről”, és a kortársai között keres megfelelő szerelmestársat.
Mindezt abban a reményben, hogy felnőttként ő is részese lehet egy olyan
kapcsolatnak, amiben a szülei élnek. (Ahol a szülők nem élnek együtt,
és ez nem teljesül, ott is megtapasztalhatja, hogy anyja vagy apja nem
az ő „párja”.)
Emiatt javasolt, hogy a gyerek ne aludjon már ebben az időszakban a
szülői ágyban, még akkor sem, ha az egyik szülő tartósan távol van.
Gyakori, hogy az egyedül maradt, vagy rossz házasságban élő szülőnek
érzelmi támaszává válik a gyermek, aki felnőttesen, egyenrangú párként
viselkedik. Esetenként parancsolgat a szülőknek, számon kéri,
ellenőrizgeti őket.
Úgy tűnik, mintha a gyerek magától, mindenféle külső behatás nélkül
viselkedne így. Valójában az történik, hogy megpróbálja saját
eszközeivel megoldani a családi helyzetet. A gyerekek biztonságérzete a
szülő, vagy szülők érzelmi stabilitásán múlik. Ha ez elvész, a gyerek
mindent meg fog tenni ennek helyreállítására, azt is, hogy lemond a
kortárs kapcsolatokról, hogy kis felnőtté válik.
Ha olyan helyzet adódik, ahol a gyerek túl szoros kettőst alkot az egyik
szülővel, ez megakadályozza abban, hogy nyisson kortársai felé, és
későbbi szexuális fejlődésében is zavar keletkezik. Hogyan is lehetnének
kortás szerelmei, erotikus, szexuális tartalmú fantáziái, ha a szíve
közepén még mindig anyja, vagy apja képét dédelgeti.
„Kamaszkorában nagyon érzi az ember, hogy hoz valamit, amit nem szabad
elveszíteni. És jó, ha van annyi ereje, hogy ezt a valamit sok harcon
és átalakuláson át is megőrizze és beültesse a való életbe, ahol lehet,
és ahogy lehet. ” Vekerdy Tamás
A serdülőkor nagyon megterhelő időszak mind a serdülő, mind a család
számára. Nehéz elkülöníteni, hogy ami történik, az a normális lelki
fejlődés része, vagy komolyabb probléma húzódik mögötte.
Miért ennyire nehéz ez az időszak?
A pszichológiai elméletek úgy tartják, a fejődés szakaszokban megy
végbe, amelyek között az átlépés mindig krízisek formájában történik.
Ilyen krízis a kisgyereknél a dackorszak, vagy az iskoláskor elején a
teljesítmény-elvárásoknak való megfelelés.
Ilyen krízis a serdülőkori krízis is, amelynek során kialakul a felnőtt
identitás, azaz a serdülő választ ad az önmagának feltett kérdésre: “Ki
vagyok én?”
Jellemzője ennek a korszaknak, hogy a megelőző életszakaszok megoldatlan
problémái újra megjelennek.
Ez sokszor meglepetésként éri a szülőket, a családot, akik a viharosabb
óvodáskor után a kisiskoláskor kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb
korszakáról azt gondolják, túl vannak a nehezén.
Ráadásul nem csak a kamasz saját életében bekövetkező problémák, hanem a
szülők, a család életében történő traumák is újra felszínre törnek: ezt
nevezzük transzgenerációs traumának.
Mik is ezek a megelőző fejlődési szakaszok?
A csecsemőkor, amelynek feladata a kötődés, a világban való bizalom kialakulása.
A két éves kori újraközeledési krízis, amiben az önállósági
törekvések mellett nagyon fontos, hogy ha szükség van rá, az anya vagy a
gondozó elérhető maradjon „érzelmi tankolás”-ra.
A 4-6 éves kor, az úgynevezett Ödipális fázis, amikor a gyerek
szexuális érdeklődése elkezd kialakulni (természetesen még a saját
szintjén), megérti a nemi szerepeket, és szinte szerelmes az ellenkező
nemű szülőbe.
A 6-12 éves kor, amikor értelmileg sokat fejlődik a gyerek, jobban
terhelhető, szeretne jól teljesíteni, ezek nyomán kialakul a megfelelő
önbizalom.
Ezek után következik a serdülőkor.
Ahhoz, hogy érzelmileg eltávolodjon azoktól, akiket legjobban szeret, és megteremtse új kapcsolódásait kortársaihoz, gyakran titkolózóvá, agresszívvá, kritikussá válik. Ez őt magát is megviseli, gyakori az üresség, depresszió érzése.
Amennyiben a korábbi fejlődési szakaszokban nem tett szert kellő
bizalomra, önállóságra, úgy ez az érzelmi leválás nagy nehézségekbe fog
ütközni. Ugyancsak akadályozhatja ezt a folyamatot, ha valamely szülővel
való kötődése túl szoros.
Az önállósági törekvések ellenére a kamasz viselkedése a két évesekéhez
fog hasonlítani: önállóságra törekszik, de néha megijed, ilyenkor szinte
újra kisgyerekké válik. A szülő legjobban azzal tud segíteni, ha
alkalmazkodik a kamasz érzelmi igényeihez. Engedi tehát az önállósodás
útján, de ha figyelemre van szüksége, azt megadja neki. Ilyenkor már nem
lehetséges a szó szoros értelmében nevelni, ez csak ellenállást vált
ki.
A kortársakhoz való viszony megváltoztatása is alapvető fontosságú, a
családtagoktól való viszonylagos távolodás miatt a serdülőnek érzelmi
támaszra, kortárs kapcsolatokra van szüksége.
Kortársai között ideálokat is keres a serdülő, sokféle különböző
szerepben kipróbálja magát.
Amennyiben az megelőző fejlődési szakaszokban nem alakult ki a bizalom,
illetve a kötődés képessége, akkor a serdülőnek nehézséget fog okozni,
hogy kifelé nyisson, hogy kortárs kapcsolatokat hozzon létre.
Lehetséges, hogy valamilyen függőségbe menekül (ez lehet számítógép,
vagy TV függőség is), és az is lehet, hogy felszínes, egymás
kihasználásán alapuló kapcsolatokat hoz létre.
A serdülőnek megváltozott teste alapján az énképét is módosítania kell, amibe be kell építenie szexuálisan érett testét is.
Probléma lehet, ha nem tudott érzelmileg leválni valamelyik
családtagról. Emiatt fontos, hogy még az óvodáskorban megtapasztalja,
hogy a rajongva szeretett szülő nem csak hozzá, hanem másokhoz is
tartozik érzelmileg.
Az is gondot okozhat, ha leválik ugyan a családtagokról, de nincsenek
kortárs kapcsolatai. Ilyenkor érzelmeit maga felé fordíthatja,
magányosság, nagyzásos ábrándok, fantáziálás jelentkezhetnek.
Honnan látjuk, hogy gond van?
A lenti listán szereplő viselkedések jellemzőek a kamaszokra, de
problémát jeleznek, ha a fiatal megreked valamelyik szélsőségben.
1. A serdülő túl gyerekes, (babusgatást, gyermeki törődést igényel); a felnőtté válástól való félelem jelzése.
2. Túl felnőttes, önkontrollját mindig meg akarja őrizni; fél az
ellazulástól, azoktól az érzésektől, amelyek ilyenkor elárasztják.
3. Elégtelen kortárs kapcsolatok: magányos, illetve fiatalabbakkal, vagy
idősebbekkel barátkozik, miközben kortársaitól visszahúzódik.
4. Túlzottan a szülőkhöz kötődik.
5. Az eseményekkel kapcsolatban nem képes megfelelő érzéseket érezni vagy kifejezni.
6. Jövőképe nincs vagy irreális.
7. Képzelet és valóság nem különül el sem önmaga, sem mások megítélésében. Gyanakvás jellemzi.
8. Félelemkeltő gondolatok kínozzák, melyek bénítólag hatnak rá.
9. Cselekedeteit túlnyomórészt idegennek érzi, mintha az akaratától
függetlenül alakult volna, „rátört”. Dührohamok, kontrollvesztés
jellemzőek.
Sok vallásban a női aspektus a passzív, a befogadó, ösztönös
tulajdonságokat jelenti – szemben az aktív, termékenyítő, gondolati
temészetű férfivel. Ez nyilvánvalóan az anyaság, a megtermékenyülés
képességére utal. Azonban a fizikai aspektuson kívül szellemi szinten is
létezik ez az energia.
A zsidó misztikában például a kabbalisztikus életfán a legfelső szinten
az egység, az emberi formában nem ábrázolható, anyagi világban formát
nem öltő Isten áll. Ettől a szinttől lefelé az energia két részre
oszlik. A fa két oldalát gyakran„férfi” és „női” oldalnak nevezik: a
férfi a termékenyítő, aktív, a női a befogadó, passzív oldal.
A pszichológiában is megjelenik a passzív, befogadó attitűd fontossága. A
kliens sokszor zavaros, számára érthetetlen, megterhelő érzéseit,
élményeit a terapeutára zúdítja, aki ezeket elfogadja, befogadja,
elviseli, később visszajelzéseket ad a kliensnek. Ez a folyamat kissé
arra hasonlít, amikor a madár előemészti a táplálékot kicsinye számára,
és a begyéből öklendezi föl neki.
Az anya és csecsemője között ugyanez történik: az anya tartalmazza,
befogadja a gyermek érzelmi állapotait, így tud megfelelően
ráhangolódni. A létrejött megváltozott tudatállapotban egységet
alkotnak. Amennyiben ez a hangolódás nem történik meg, az anya gyakran
azt éli meg, hogy nem tud mit kezdeni gyerekével, és kétségbeesetten
könyvekhez, tanácsadókhoz fordul válaszokért. Ez azonban nem pótolja az
ösztönös folyamatokat. Ilyen esetekben érzelmi munkára, pszichoterápiára
van szükség.
Női energia alatt tehát általában az érzelmek, az ösztönösség, magunk és mások teljességének elfogadását értjük.
Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ez az energia nem csak nőkben
jelenik meg. Inkább csak arról van szó, hogy a női létnek az elfogadás, a
gondoskodás egy nagyon fontos eleme, és az ehhez tartozó energia a
nőkben általában kifejezettebb, vagy hamarabb megjelenik, mint a
férfiakban. (Persze vannak kivételek.)
Érdekes és gondolatébresztő, hogy egyes kultúrákban, vallásokban hogyan
mutatkozik meg a nőies, és hogyan a férfias energia. Diószegi Vilmos
szerint például a szibériai sámánizmusban előfordul, hogy a férfi sámán
„nővé válik”, női ruhákat hord, és a közösség többi tagja is nőnek
tekinti. A katolikus egyházban pedig nők nem lehetnek papok, Isten is
férfiként jelent meg a Földön, de a női energia mégis megjelenik Mária
kultuszában. A kereszténység történetileg is inkább férfiasabb,
tudatosabb energiákat képviselő vallás, amely a nőket ösztönlényeknek,
és mint ilyeneket, kevésbé megbízhatónak tekinti. A felvilágosodásban
pedig a férfias energia, az intellektus kiemelt szerepet kap.
Ennek az elvontabb megközelítésnek azonban minden előnye mellett ára is
van. Elveszítjük az ösztönös kapcsolatot környezetünkkel, és mindent
ésszel akarunk megoldani. Ahogyan azt a csecsemő és édesanyja példáján
láttuk, ez a megközelítés nem elég. Mindkét típusú energiára, és ezek
együttműködésére is szükség van. Egy nő életében különösen fontos, hogy
ösztönös, érzelmi természetét kimunkálja.
A nőiséget azonban nem lehet könyvből tanulni. Elsősorban anyánktól,
nagyanyáinktól tanulunk. Gyakran ők sem elégedettek sorsukkal, emiatt
hazugsággal, őszintétlenséggel próbálják megszépíteni a dolgokat, vagy
azt az üzenetet kapjuk tőlük, hogy „te máshogy csináld”, de nem mondják
meg, hogyan. Lehet, hogy irreális elvárásaik vanank velünk szemben,
bizonyos dolgokra pedig érzelmi elutasítással reagálnak.
A nőknek spirituális fejlődésük érdekében meg kell teremteniük saját
közösségeiket, ahol meg tudják élni egymás iránt azt a mély elfogadást,
amely a női energia sajátja. Egy segítő, őszinte női közösség mintákat
is ad arra nézve, milyen stációkon megyünk majd végig utunkon, milyen
szerepekben élhetjük meg a nőiségünket.
Jean Shinoda Bolen „Bennünk élő Istennők” című könyvében 7 görög
Istennőn keresztül mutatja be a nőiség 7 archetípusát. Ennél biztosan
több van, de a könyv gondolatébresztőnek mindenképpen kiváló. Mitológiai
történeteken keresztül mutatja be Perszephonét, a lányt, Démétért, az
anyát, Artemiszt, a független, harcos nőt, Hérát, a feleséget,
Aphroditét, a szexuális és alkotó nőt, Athénét, az intellektuális nőt,
és Hesztiát, a bölcs nőt.
Bolen felhasználja ezeket a típusokat terápiás munkájában is. Érdemes
elgondolkodni, melyik Istennőt érezzük magunkhoz közelinek, és melyik
az, amelyikről azt gondoljuk, hogy hiányzik belőlünk? Melyik az,
amelyikre vágyunk, de nem találjuk meg magunkban?
Valójában az archetípusok a minden nőben szunnyadó lehetőségek, amelyeket segíthetünk kibontakozni. Ebben segítséget nyújthatnak számunkra a mesék is. Érdemes végiggondolni, van-e olyan mese, mitológiai történet, amit különösen szeretünk? Mi tetszik benne annyira? Milyen érzést kelt bennünk? Melyik szereplővel azonosulunk? Ebben a témában különösen ajánlom Clarissa Pinkola Estés „Farkasokkal futó asszonyok” című könyvét, amelyben meseelemzéseken keresztül vezet minket végig a női lét stációin.
“A szimbolikus gondolkodás nem csak a gyermekek, a költők vagy az
elmebetegek kizárólagos felségterülete: az ember legalapvetőbb sajátja,
korábbi, mint a nyelv és a következtető gondolkodás. A szimbólum a
valóság legmélyebb rétegeit tárja fel, amelyek a megismerés bármely más
eszközének ellenállnak. A képek, a szimbólumok, a mítoszok a pszichének
nem holmi fölösleges teremtményei; szükségletet elégítenek ki és
funkciót töltenek be: a létezés legtitkosabb módozatait fedik fel…”
Mircea Eliade
A játékterápia gyerekeknél a leggyakrabban használt pszichológiai
módszer. A történetek eljátszása általában bábokkal, vagy kézzel
mozgatható figurákkal történik.
Elméleti háttere:
A csecsemők és kisgyermekek viharos és gyorsan változó, a külső
körülmények által befolyásolt érzelmi állapotai mindenki számára
ismerősek. Nem képesek a késleltetésre, a várakozásra. Sokszor
örvényszerűen törnek rájuk az érzések, és a már tökéletesen beszélő
gyerektől sem várható el, hogy meg tudja mondani, mi a baja.
(Felnőtteknél sem ritka, hogy nincsenek tisztában egy helyzetben valódi
indítékaikkal, mit várjunk akkor el a lényegesen éretlenebb személyiségű
kisgyerektől.)
Gyakori, hogy valmilyen stresszes családi helyzet hatására a
gyerekek „túlpörögnek”, mind mozgásosan, mind érzelmileg. A család
sokszor nem is hozza összefüggésbe a kettőt, nem veszik észre, hogy a
szülőkben, gondozókban levő stressz csapódik le ilyen formában a
gyereken.
Meglepően hangzik, de tanulni kell tehát azt a képességet, hogy
minél pontosabban fel tudjuk ismerni saját lelkiállapotainkat – és
természetesen másokéit is. Ez a tanulás ösztönös,és alapvető formájában
a csecsemő és gondozója közti interakciókban jön létre. A korai
időszakban a csecsemő és anyja szoros érzelmi egységet alkot, amelyben
az anya átéli, pszichológiai szakszóval „tartalmazza”, a gyermek érzelmi
állapotát, és erre reagál. Ezt nevezik „szülői érzelmi tükrözés”-nek.
Később problémához vezethet, ha valami miatt a gondozó rosszul
„veszi le” a gyerek érzelmi állapotát, és a csecsemőnél belsővé válik ez
a hamis mintázat.
Lehetséges például, hogy a gyerekről az anyának fizikai hasonlóság,
vagy valamilyen más körülmény miatt határozott képe, fantáziája alakul
ki. Már a terhesség alatt is vannak elképzelések, hogy milyen ember lesz
majd a gyerek. Ha a fantázia ilyesmit tartalmaz, hogy „olyan agresszív
lesz, mint az apja”, vagy „olyan rosszindulatú lesz, mint az anyósom”
akkor az anya a csecsemő negatív indulataira hajlamos maga is
agresszíven reagálni. Nem meglepő módon a gyerek később valóban
agresszív lesz, mivel ezt a képet látta önmagáról anyja szemében.
Az is gondok forrása lehet, ha a gondozó nem tud megfelelően
odafigyelni a gyerek belső állapotaira, hanem folyamatosan saját
állapotaira reagál. Ilyenek például a depressziós anyák.
A gondozó személyiségétől, saját élettörténetétől, illetve
kultúrától függően vannak olyan érzelmek, amelyeket nem illőnek gondol,
így azokra úgy reagál, mintha ott sem lennének. Gyakran az erotikus,
vagy az agresszív késztetések váltanak ki ilyen választ. Ilyenkor a
gyermek az ilyen irányú késztetésekkel maga sem fog tudni mit kezdeni.
Később a játéktevékenység fejlődésével a gyerek megtanulja, hogy
valamilyen érzelmet színlelhetünk, tettethetünk is. Úgy teszünk, mintha
mérgesek, szomorúak, stb lennénk, és valamilyen szinten át is éljük ezt,
de közben tudjuk, hogy mindez csak játék. A közös játékban ugyanúgy
megvalósul az érzelmi tükrözés, és mindez alkalmassá teszi arra, hogy
saját maga által kitalált, vagy ismert mesék lejátszásával a gyerek – a
vele játszó személlyel együtt – átélje, felismerje, mintegy uralja
érzelmi állapotait.
Ezért van az, hogy a gyerekek képesek unalomig ugyanazt játszani.
Valójában érzelmek megélését, és különböző szerepeket gyakorolnak benne.
A játék szelepként is szolgál, amelyen keresztül a feszültséget
kieresztik.
A játékterápia ezen alapul: a közös játékban olyan indulatok, vágyak,
félelmek is megjelenhetnek, amelyek a valóságban nem elfogadottak. A
játék nyelve szimbolikus, ez azt jelenti, hogy nem a konkrét, mindennapi
történés játszódik el, hanem olyasmi, ami azt az érzelmi töltetet,
állapotot hordozza.
Gyerekeknél például nagyon gyakori, hogy azt játsszák, a
kistestvérükkel történik valami rossz, de ők az utolsó pillanatban
megmentik. Esetleg egy teljesen ismeretlen családot játszanak el, és a
kisbabát elrabolják. Vagy egészen mesebelien, kishúga születésnapi
bulija után azt játssza egy kisfiú, hogy a hercegnő ünnepséget tart a
várában, de jön egy lovag, aki mindent összerombol. Ezekben a játékokban
a gyerekek úgy tudják levezetni a testvérféltékenységet, hogy közben
maguknak sem kell elismerniük, hogy valóban érzik azt.
Sokszor kérdezik meg, jót tesz-e a gyereknek, ha akár játékban is
megengedjük neki ezeket az érzéseket? Nem kellene-e rögtön letiltani,
hogy megtanulja, nem szép dolog utálni a kistestvérét?
A probléma pontosan ilyen helyzetekben szokott kialakulni. A szülőben
egy olyan elvárás van, hogy ha valamilyen érzelmet letiltunk, az nem is
fog megjeleni. A gyerek érzi, hogy melyek ezek a „letiltott” állapotok,
amelyekkel a szülők nem tudnak mit kezdeni. Ez pedig olyan helyzethez
vezet, mint a mesében, amikor Naszreddin Hodzsa azt mondja, hogy ne
gondoljanak a páviánra. Természetes, hogy mindenki annyira erőlködik,
nehogy a páviánra gondoljon, hogy mindenki arra gondol.
Az érzések nem tűnnek el, ha nem veszünk róluk tudomást. Mindössze
annyi történik, hogy kialakul egy olyan érzés: „mintha nem is én
lennék”. Ezt felnőttek mondják gyakran, amikor az ilyen
„elfogadhatatlan” impulzusokkal találkoznak. Az önelfogadáshoz
szükséges, hogy beismerjük, ezek bizony mi vagyunk.
A megoldás: meg kell engedni az adott érzelemnek, hogy kifejeződjön,
de valamilyen „mintha” helyzetben. Ez segít abban, hogy elfogadjuk, és
megtanuljuk szabályozni érzéseinket, tudjunk gondolkodni, beszélni
róluk.
Sokszor megkérdezik, miért kell pszichológusnak végeznie a
játékterápiát, hiszen a gyerekkel otthon a szülők is tudnak játszani. Ez
így is van, és nagyon sok mindent a szülőkkel való közös játékban tanul
meg a kisgyerek. Viszont a problémás területek gyakran amiatt
problémásak, hogy a szülőben is van ebbe az irányba egy érzelmi blokk,
amit a gyerek pontosan érez.
Nagyon sokszor fordul elő, hogy gyermeküket egyedül nevelő szülők azt
mondják, soha nem kérdezte meg tőlük a gyerek, hogy mi történt az ő
apukájával/anyukájával. A gyerekkel találkozva aztán kiderül, hogy
folyamatosan foglalkoztatja a dolog, de érzi, hogy ezt nem lehet
megkérdezni.
A pszichológus viszont nem tagja a családnak, és az első alkalommal
kimondódik, hogy a titoktartás a gyerekre is érvényes (ez azt jelenti,
hogy a szülőnek a pszichológus nem adja ki, amit rajzol vagy mond). Így
könnyebben megnyílik, és olyan dolgokkal is tud játszani, amikkel otthon
elképzelhetetlen volt.
Természetesen a szülő – a titkok megvédése mellett – azért kap
információt arról, mi lehet a probléma. Nagyon segítő tud lenni a közös
együttjátszás, ahol a szülők és a gyerek, vagy az egész család játszik
együtt a pszichológussal.