A DSZIT a dinamikus szenzoros integrációs terápia rövidítése.
Ez egy mozgásterápiás irányzat, amelynek alapelve, hogy a testi – lelki fejlődés irányába ható, önszervező ingerek keresése alapvető szükséglet. Olyan környezetet teremt tehát, ahol választani lehet különféle mozgásos játékok közül. Ebben a térben a terapeuta feladata, hogy biztonságot nyújtson: elkerülje a túlingerlést, ugyanakkor bátorítsa az új, izgalmas, kissé félelmetes dolgok kipróbálását. Olyan ez, mint amikor a kertész a növénynek biztosítja a megfelelő tápanyagot, de más módon nem irányítja, bízik abban, hogy ő fogja tudni, milyen irányban kell növekednie.
A szenzoros integrációs terápia módszere Jean Ayres munkásságán alapszik, aki szerint a szenzoros integráció (képesség az ingerek megfelelő szervezésére) a tapintási, mozgásos visszajelzéseken, a saját test helyzetének észlelésén alapul. Ahogyan pedig az ingereket szervezzük, észleljük, olyan szinten tudunk rájuk válaszolni. Kézenfekvő példa a kisiskolás, akinél még a jobb-bal oldaliság megkülönböztetése nem áll biztos alapokon, és aki emiatt a betűket tükörképükkel összekeveri (b és d betű), illetve a helyiértéket sem érti.
Csecsemőkorban velünk született, úgynevezettt primitív reflexek segítségével válaszolunk a külső és belső (!) világ ingereire. Ezek egy idő múlva leépülnek, hogy átadhassák a helyüket újabb, tanult, de idővel automatikussá váló folyamatoknak. Ez a váltás pedig a saját és mások által történő mozgás, a fizikai érintés, a szem által közvetített és testileg érzékelt változások közvetítésével történik meg. Mindezek az ingerek később , akár felnőttkorban is a fejlődést segítik elő.
Nem is gondolnánk, mi minden alapszik a testi élményeken. Nem csak a megszületés utáni, hanem az előtte átélt testi élmények is meghatározóak abban, milyennek érzékeljük a világot. Ezeket gondolatokkal, szavakkal lehetetlen megfogni. Minden pillanatban újra és újra felépül bennünk, kinek érezzük magunkat és milyennek érezzük a minket körülvevő univerzumot adott pillanatban.
A DSZIT módszere azt vallja, hogy megfelelő környezetben mindenki azt az ingerlést keresi, ami saját fejlődését szolgálja. Például kisgyermekek gyakran keresik a forgó mozgást, és láthatóan nem szédülnek el, sőt, örömet okoz nekik. Amikor azonban elérnek egy bizonos fejlődési fokot, jelentkezik a szédülésérzet.