Sigmund Freud után Ödipusz, illetve Elektra komlexusnak nevezzük, amikor a nagyóvodás gyermek az ellenkező nemű szülőbe szinte szerelmes, míg az azonos neművel szemben féltékenységi érzéseket táplál. Ez a jelenség 5 éves korban éri el csúcspontját, de már jóval előbb is elkezdődik, illetve tovább is eltart.
Ebben az időszakban a gyerek kezdi megérteni az emberek közti szeretetkapcsolatokat. Szembesül azzal is, hogy anyja nem csak az övé, másokhoz is fűzik érzelmi szálak. Érdekelni kezdi a szexualitás, a szerelem, az emberi test. Erotikus és romantikus érzések élednek benne. Nemi identitása már kialakult, és már azt is tudja, hogy ha megnő, ő is férfi, vagy nő lesz, úgy, mint apja és anyja. Feléledő érzései az ellenkező nemű szülő irányába fordulnak, és az azonos nemű szülőt megpróbálja kitúrni, mint riválist.
Ilyenkor gyakran mondják a gyerekek: „Anya, elveszlek feleségül”, vagy „Apa felesége leszek.”
A kislányoknál gyakori játék ilyenkor az esküvő. Sok klasszikus mesében is megjelenik az idősebb nővel, anyafigurával való rivalizálás: gondoljunk a Hófehérkére, ahol a gonosz mostoha nem viseli el, hogy a lány szebb nála, vagy a Hamupipőkére, akit szintén mostohája és annak nővérei nyomnak el. Mindkét mese vágyteljesítő, hiszen azzal végződik, hogy a lány mégis kitör az elnyomás alól, és feleségül megy a herceghez.
Kisfiúk ilyenkor hősies figurákat szeretnek eljátszani, akik bajba jutott hölgyeket mentenek meg valamilyen szörnyetegtől, aki elrabolta őket. Klasszikus mesék ebben a témában azok a történetek, ahol a legkisebb fiú eljut a sárkány várába, megöli a sárkányt, majd feleségül veszi a sárkány feleségét.
Sok emberben felmerül, hogy ha ez az elmélet igaz, talán az szolgálná a gyerek fejlődését, ha nem csak a mesében, hanem a realitásban is „megnyerné” ezt a küzdelmet, és ha nem kellene azzal szembesülnie, hogy a szülőknek más kapcsolatai is vannak, ahol ő nem tud közéjük ékelődni.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez nem így van: a gyerek fejlődését az segíti elő, ha kénytelen lemondani a szülővel való „szerelemről”, és a kortársai között keres megfelelő szerelmestársat. Mindezt abban a reményben, hogy felnőttként ő is részese lehet egy olyan kapcsolatnak, amiben a szülei élnek. (Ahol a szülők nem élnek együtt, és ez nem teljesül, ott is megtapasztalhatja, hogy anyja vagy apja nem az ő „párja”.)
Emiatt javasolt, hogy a gyerek ne aludjon már ebben az időszakban a szülői ágyban, még akkor sem, ha az egyik szülő tartósan távol van. Gyakori, hogy az egyedül maradt, vagy rossz házasságban élő szülőnek érzelmi támaszává válik a gyermek, aki felnőttesen, egyenrangú párként viselkedik. Esetenként parancsolgat a szülőknek, számon kéri, ellenőrizgeti őket.
Úgy tűnik, mintha a gyerek magától, mindenféle külső behatás nélkül viselkedne így. Valójában az történik, hogy megpróbálja saját eszközeivel megoldani a családi helyzetet. A gyerekek biztonságérzete a szülő, vagy szülők érzelmi stabilitásán múlik. Ha ez elvész, a gyerek mindent meg fog tenni ennek helyreállítására, azt is, hogy lemond a kortárs kapcsolatokról, hogy kis felnőtté válik.
Ha olyan helyzet adódik, ahol a gyerek túl szoros kettőst alkot az egyik szülővel, ez megakadályozza abban, hogy nyisson kortársai felé, és későbbi szexuális fejlődésében is zavar keletkezik. Hogyan is lehetnének kortás szerelmei, erotikus, szexuális tartalmú fantáziái, ha a szíve közepén még mindig anyja, vagy apja képét dédelgeti.